Latin nyelv:

A latin nyelv az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül a latin-faliszkuszi nyelvek csoportjába tartozik. (Közeli rokonai az oszk és az umber nyelvek voltak, amelyek valószínűleg hatottak a latin és az újlatin nyelvek fejlődésére is.) Nevét onnan kapta, hogy az ókori Itália Latium nevű tartományának nyelve volt eredetileg. Róma terjeszkedésével az ókorban és a középkorban az egész mediterrán térségben elterjedt, s a Római Birodalom hivatalos nyelve lett. Az egyes provinciákban elkülönült beszélt változataiból (vulgáris, azaz népi latin) alakultak ki a mai újlatin nyelvek. Ezeket szigorúan véve egyazon nyelv dialektusainak tekinthetnénk ma is, ha nem volna érzékeny politikai kérdés a nemzeti nyelv önállósága minden egyes újlatint beszélő országban (Románia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, a franciául beszélő volt gyarmatok, a spanyolul beszélő dél-amerikai és közép-amerikai országok és a portugált beszélő Brazília lakossága). Az újlatin nyelveket ma mintegy 850 millió anyanyelvi beszélő, az emberiség 15%-a használja világszerte.

Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szavak) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban – ahol a francia közvetítésével a latinból származó szavak aránya szélsőségesen magas, az Oxford Dictionary szerint a ma használatos angol szókincs fele (például szinte az összes elvont fogalom!) – és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük – nevezetes példa a „persze” szócska, ami a latin per sē intellegitur = „magától értetődik” kifejezésből rövidült le, de talán még érdekesebb, hogy egy igen gyakran használt, ma is vulgárisnak és ezért nyomdafestéket kevésbé tűrőnek számító szavunk – amit tökéletesen magyarnak érzünk már – is latin eredetű, mégpedig igen régi átvétel, a caco, cacare igéből származó magyar „kakál”. Európa nagy részén ezenkívül a latin lingua franca volt, a tudományos és politikai körök tanult nyelve több mint ezer éven át, míg végül kiszorította a francia a XVIII. században s az angol a XIX. század végén. Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. Mind a mai napig a katolikus egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények rendszertani elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.

Írás és kiejtés

A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHIKLMNOPQRSTVX, e 21 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z (egy-két szóban a K-val is találkozhatunk). Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V egyazon betű két változata volt, mivel ugyanazt a hangot jelölték (az angol W hangnak megfelelő hangértékkel, amely később egyes újlatin nyelvekben V-vé, illetve B-vé alakult): a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A [j] hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.

A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid [u] félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban).

A latinban eredetileg – a középkorig – nem használtak ékezeteket. A szótárakban, lexikonokban a helyes olvasás és hangsúlyozás megkönnyítése érdekében a magánhangzók hosszússágát a fölé helyezett vízszintes vonallal, rövidségét kis félkörrel (ā ē ī ō ū; ă ě ĭ ŏ ŭ) jelölik, amikor a kvantitásnak megkülönböztető szerepe van.

Magánhangzók

Kettőshangzók

Mássalhangzók

A hangsúly

A hangúly a latinban kötött volt: az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt, és az utolsó előttit megelőző szótagra (hosszúságától függetlenül), ha az utolsó előtti rövid volt. (Hosszú szótagnak számít az a szótag, amely hosszú magánhangzót tartalmaz, vagy rövid magánhangzót és egynél több mássalhangzót.)

Kivételes esetben eshetett a hangsúly az utolsó szótagra is, olyan szavakban, amelyek eredeti utolsó szótagja az alaktani fejlődés során lekopott, például: adhūc [adˈhuːk] (< *adhūce, vö. spanyol aún) ’még’.

A beszélt latinban a hangsúly egy idő után befolyásolta a nem hangsúlyos magánhangzók hosszúságát, vagyis a hangsúlytalan hosszú magánhangzók lerövidültek, míg a hangsúlyos rövidek meghosszabbodtak. Ennek következtében a magánhangzók hosszúságának megkülönböztető szerepe a legtöbb újlatin nyelvekben eltűnt, helyét a hangsúly szerepe vette, amely a fonológiai változások következtében viszonylag szabaddá vált.^[1]

Nyelvtana

A latin az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. (A flexió azt jelenti, hogy a szó egyetlen alakváltozása vagy morfémája, gyakran a szótő megváltozása, egyszerre több jelentést hordozhat, szemben a toldalékoló, vagyis agglutináló nyelvekkel, amelyekben minden egyes eltérő jelentést a szótőhöz járuló, egymásra ragasztott toldalékokkal fejeznek ki. A két nyelvtípus között tehát az alapvető különbség, hogy a flektáló nyelvekben az alakváltozatok és toldalékok száma erősen korlátozott.) Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik (l. alább).

Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható (de az ún. "rendhagyók" valójában mind régebbi indoeurópai ragozások maradványai, a kettős szám maradványai és az ún. primér ragozások maradványai, tehát a kategória igazából utólagos grammatizálás eredménye, nincs "rend", amit a "rendhagyók" elhagynának).

A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, a magyarhoz hasonlóan szabad. Leggyakoribb a latinra nagyon jellemző ún. "drámai szórend", melyben az alany legelöl hangzik el, az állítmány pedig leghátul, lehetőleg az utolsó helyen, és minden egyéb "részlet" a kettő között. Ez a szerkesztés egy állandó feszütségkeltő-feloldó mintát alkot, megnevezi az alanyt, majd közli az összes részletet, és csak legvégül a "poént", ezért hívják drámai szórendnek. A latin próza szélsőségesen hosszú körmondataiban nem ritka, hogy a főmondat állítmánya az összes mellékmondat lezárultával, az egész összetett mondatbokor legvégén hangzik csak el. Versekben azonban még ettől is igen gyakran eltérnek. A szabad szórendet elsősorban az teszi lehetővé, hogy a szavak végződése jelöli nyelvtani szerepüket (vö. magyarul Péter látja Máriát, Máriát látja Péter stb.), de egyébként is megfigyelhető az igen tudatos, önreflexív római irodalmi életben a stílusok váltakozása, divatok feltűnése és letűnése, egy-egy meghatározó szerző komoly iskolákat teremtett szóhasználatával, mondatfűzési sajátosságaival.

Névszóragozás

A deklinációk töve az arra a deklinációra jellemző hangot jelöli, amelyik a legtöbb ragban előfordul; többnyire az ablativuson látható (aurā ā tövű, aurō ō tövű, aure pedig mássalhangzós tövű). Az alany- és a tárgyeset olykor egyazon deklináción belül is eltér, ezért a szótári alakban az alanyeset mellett a birtokos esetet (genitivust) szokták megadni: az öt deklinációban rendre -ae, -ī, -is, -ūs, -ēī.

Az egyes névszókról a ragok alapján lehet eldönteni, melyik deklinációba tartoznak, egyes ragok azonban különböző deklinációban is előfordulnak különböző szerepben, illetve egyes szótövekhez többféle deklináció ragjai is kapcsolódhatnak. Az aur- alak például lehet első, második vagy harmadik deklinációs szó töve is (aura, aurae levegő, szellő; aurum, aurī arany; auris, auris fül): elkülönítésük a rag és a szövegkörnyezet alapján lehetséges.

Minden deklinációban (névszóragozási típusban) alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:

Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:

Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol).

Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).

Igeragozás

Az igeragozás rendszere

Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:

A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető.

Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra és az újlatin nyelvekre egyaránt e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.

Példák az igeragozásra

Az alábbiakban látható néhány példa a kijelentő mód cselekvő ragozásra a latinból és az újlatin nyelvekből.

Elöljárószók

Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják.

Módosító-, határozó- és kötőszók

Indulatszók

A latin nyelv mai leszármazottai

Az újlatin nyelvek természetesen nem a klasszikus latin irodalmi nyelvből, hanem az úgynevezett vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek, tehát abból, amit Rómában és a provinciákban valójában beszéltek az emberek (miközben az írás konzervatívabb, az írástudóknak mindig is volt egy igénye, hogy a nyelvet normák alapján nagyjából változatlanul őrizzék meg, így szakadt el a beszélt és az írott változat egymástól). A késő ókori latin és az újlatin dialektusok (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot (bár ez a folyamat a késő ókori latinságban már bőven beindult). Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű. Egy másik fontos különbség (egyben minden indoeurópai nyelvben hasonló folyamat zajlott le): az újlatin nyelvek lassacskán „lemondtak” a ragozásról, a szavak elhagyták megkülönböztető esetvégződéseiket, mindösszesen a többes szám jele maradt meg.

A magyar és a latin

A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (pl. a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés).

A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A XIX–XX. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek.

A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – az egyetemek mellett – néhány középiskolában és egyházi iskolákban oktatják, gyakran kötelezően választható nyelvként.

A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv

A latin nyelv, még akkor is, mikor már holt nyelvnek számított, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és – bármennyire is meglepő – kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban.

Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra.

E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek...), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés.

A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. – Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak.

Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.

Jegyzetek

^ Valójában a szavak latinból örökölt hangsúlya a helyén maradt, tehát ez a szabaddá válás nem jelent mást, csak annyit, hogy a hangsúlytalan szótagok szóvégi vagy szóközi lekopásával az eredetileg másodéles latin szavak végélessé, az eredetileg harmadélesek pedig másodélessé váltak bizonyos újlatin nyelvekben, míg az ún. művelt, vagy már utólag átvett, „visszalatinosított” alakok ismét visszahozták a harmadéles hangsúlyozást. Ezen kívül a látszólagos szabadságot az összetett (képzővel, simulónévmással ellátott) szavak hangsúlyozása növeli, mivel azoké is az eredeti latin tőszón maradt.

Hivatkozások

Kapcsolódó cikkek

Lásd még

Külső hivatkozások

Magyarul

Angolul

Indoeurópai nyelvcsalád

A kereszt (†) az utód nélkül kihalt nyelveket jelöli, a csillag (*) pedig azokat, melyek mai élő nyelvek ősei, korábbi nyelvállapotai.
Indoiráni nyelvek	Óind (szanszkrit)* • asszámi • bengáli • orija • kafír • kasmíri • khovári • lahnda • nepáli • pandzsábi • szindhi • gudzsaráti • konkani • maldív • maráthi • szingaléz • bhodzspuri • magahi • maithili • hindi • urdu • pákrít† • páli† • harauti • malvi • marvari • mevati • roma • oszét • pamíri • pastu • aveszta† • horezmi† • khotáni† • szkíta† • szarmata† • alán† • szogd† • beludzs† • mázandaráni • kurd • óperzsa† • középperzsa* párthus† • pehlevi† • újperzsa (fárszi, tádzsik, dari)
Italikus nyelvek	latin* • olasz • korzikai • nápolyi • szárd • velencei • rétoromán (romans, ladin, friuli) • francia • okcitán (provanszál, aráni) • aragóniai • katalán • spanyol • ladino (zsidóspanyol) • asztúriai (bable) • galiciai • portugál • román (moldáv, beás) • aromun (aromán) • meglenoromán • isztroromán • dalmát† • faliszkuszi† • oszk† • umber† • venét†
Szláv nyelvek	cseh • szlovák • knaani† • lengyel • poláb† • szorb (vend) • kasub • szlovinci† • szlovén • vend • horvát • bosnyák • szerb • montenegrói • bolgár • macedón • ukrán • orosz • belarusz • ruszin • óegyházi szláv†
Balti nyelvek	lett • litván • kur† • óporosz†
Kelta nyelvek	^{szigeti kelta} ír • skót gael • manx • walesi • korni • breton • pikt† • kumbriai† • ^{szárazföldi kelta} gall† • leponti† • noricumi† • galata† • keltibér†
Germán nyelvek	burgund† • gepida† • gót† • herul† • vandál† • óészaki* • dán • feröeri • izlandi • norvég (nynorsk, bokmål) • svéd • angol • óangol (angolszász)* • német • jiddis • holland • longobárd† • ószász*
Hellenisztikus nyelvek	ógörög* • újgörög • makedón†
Anatóliai nyelvek	hettita† • lúviai† • palái† • lík† • líd† • kár† • piszid† • mili†
Kisebb rokonsági csoportba nem sorolható nyelvek: albán • luzitán† • örmény • tokhár† Bizonytalan besorolású ókori balkáni nyelvek: dák† • fríg† • illír† • trák†

Latin nyelv

Tartalomjegyzék